Hang a fejembe

„A hang a fejemben”

Van egy hang a fejemben, nem kiabál mindig,

Néha csak kérdez, és attól fáj igazán, hidd el.

„Mi lett belőled? Ez volt a terved?”

És minden válaszom csak mélyebbre temet.

Nem üt meg rögtön, inkább kivár,

Mint egy árnyék, ami mindig mögöttem jár.

Tudja, hol fáj, tudja, mit bánok,

És akkor szólal meg, amikor már fáradt vagyok.

Nem hagy nyugodni, de nem is öl meg,

Csak lassan szívja ki belőlem az erőt.

Reggel felkelek, este újra itt van,

Mint egy betegség, amit senki nem lát rajtam.

Néha azt mondja: „Csak pihenj meg végre”,

Máskor meg: „Úgyis elbaszod, minek küzdenél érte?”

És én ott állok középen, kettészakadva,

Nem tudom, melyik gondolat az enyém valaha.

Haragszom rá, de nélküle csend van,

És a csend még ijesztőbb, mint amikor bennem ordít.

Mert ha elhallgat, akkor üres marad,

És az üresség tud igazán marni, baszd meg.

Nem hős akarok lenni, csak normális,

Egy nap, amikor a fejem végre nem vitatkozik.

De minden lépésnél ott kérdez belül:

„Biztos jó irány?” – és megint meginog a hit.

Ez nem sírás, nem sajnáltatás,

Ez egy belső vallomás, nem előadás.

Ha ezt hallod, lehet, te is ismered,

Csak más szavakat használsz ugyanarra a sebre.

Nem hagy nyugodni – de még beszélek,

Még nem nyelt el teljesen ez az egész.

Lehet, hogy nem győzöm le soha végleg,

De ma még nem ő írja az utolsó verset.

Ez DANTON, ez a túlélés nyelve,

Nem szép, nem tiszta, de az enyém, érted?

Ha holnap újra visszajön, szembe állok vele,

Mert amíg kimondom: itt vagyok, addig nem ő nyer.