Nincs kiút

Hideg a szoba, hideg a fal, hideg a szó,

Benn ragadtam a fejemben, mint egy bezárt ajtó,

A világ megy tovább, de én ott maradtam,

Egy ponton, ahol már nem tudom, mit akartam.

Minden lépésem visszhang, de nincs ki felel,

Ha ordítok se hallja már senki sem,

A tükörképem idegen, néz rám némán,

Mintha azt kérdezné: „Tényleg idáig jutottál?”

Nem kérek sajnálatot, az is csak kés,

Minden szó vág, minden nap üt,

Azt mondják: „Lesz még jobb”, csak bírjam ki,

De mondd, mit csináljak, ha már nem megy így?

Tele a tüdőm füsttel, de nem gyullad a láng,

A hitem elhagyott, mint egy régi barát,

Maszk van az arcomon, ne lássák a rést,

Senki nem maradt, mikor igazán féltem.

A múltam a bokámon, mint egy betontömb,

A jövő meg köd, amiben nem látok többet.

A jelen meg fáj, mert túl sok benne a csend,

Túl sok kérdés, és nulla rend.

Nem akarok meghalni — csak élni nem tudok,

Ez a két állapot közt rohadok most,

Mint egy híd, ami két partra se ér,

Csak lóg a semmi fölött, és szétesik rég.

De még itt vagyok, még tart a szívem,

Még itt vagyok akkor is, ha nincs már hitem,

És lehet, hogy nincs fény, nincs jel, nincs térkép,

De amíg lélegzem, nem adom fel végképp.