Horror

A falak mögött csontból nőnek az órák,

idő helyett vér csorog bennük visszafelé.

Az árnyékok ma nem követnek, de vadásznak,

és a nevemet ordítják fülembe.

A lépcsőház zihál, mintha tüdeje volna,

minden fok egy elfelejtett bűn emléke.

Fent egy ajtó nyílik, —de nincs ott szoba,

csak egy tükör, ami engem néz mereven.

Ne nézz hátra—már ott áll mögötted,

ami nem volt sosem, mégis mindvégig ismerted.

A félelem nem jön hanem belőled ébred,

és hazatalál, mikor végre elveszted a neved.

Az ég alján egy elszakadt ideg vibrál,

villámokból varrják ezt az éjszakát.

Egy gyermek nevet,—de a hangja felnőtt,

és a szemeiben régi temetők derengenek.

Az utcák hajlanak, mint megolvadt gerincek,

az ablakok mögött arcok nélküli vágy.

Valaki írja a gondolataimat tintával,

és minden mondat végén én halok meg.

Ne nézz hátra—már ott áll mögötted,

ami nem volt sosem, mégis mindvégig ismerted.

A félelem nem jön hanem belőled ébred,

és hazatalál, mikor végre elveszted a neved.

Egy tó fölött lebeg a csend, mint néma halál,

alatta árnyak úsznak vissza a múltba.

Megérintem—és a víz sikoltozni kezd,

mintha emlékezne arra, amit én már rég elfeledtem.

A hold ma túl közel hajol az arcomhoz,

és kérdez—de a válasz a torkomban ragad.

Nem tudok beszélni, mert minden szó mögött

egy másik világ nyílik, amit nem ismerek.

Ne nézz hátra—már ott áll mögötted,

ami nem volt sosem, mégis mindvégig ismerted.

A félelem nem jön hanem belőled ébred,

és hazatalál, mikor végre elveszted a neved.