Egy padon

Egy padon ültem, ahol senki se keres,

A világ hangja odáig sosem eresz.

A szívem recsegett, nem tört – csak fáradt,

Mint egy gyerek, ki már nem vár semmit másnap.

S ott maradtam, míg az ég alám nem szakadt,

Míg minden emlék belülről meg nem harap.

És akkor jött ő… hangtalan,

Egy lány, kinek mosolya többet ér minden szónál.

Nem kérdezett, nem félt tőlem,

Pedig rom voltam – belül szétesve, csöndben.

Nem mentett meg, csak ott volt velem,

És ez volt minden, amire nem mertem már kérni sem.

Rám talált, amikor már elhagytam magam,

Mikor a könnyeim se csorogtak igazán.

Megfogta a kezem, nem azért, hogy húzzon,

Csak hogy tudjam, ha kell, ő akkor is ott van.

És én néztem őt… mint egy gyerek,

Akit sosem öleltek meg.

Ő nem szólt arról, hogy lesz-e holnap,

Csak nézett rám úgy, ahogy még senki soha.

És hirtelen minden csend – beszélni kezdett,

Mert ő értette bennem azt is, amit más sosem fejtett.

Én nem vagyok hős, nem vagyok egész,

Csak egy fiú, aki túl sok mindent fejt le magáról szép lassan – és mégis, ő néz…

Nem fordul el, nem fél a sebektől,

Mert tudja: aki igazán szeret, az nem a díszektől.

Rám talált, amikor már elhagytam magam,

Mikor a könnyeim se csorogtak igazán.

Megfogta a kezem, nem azért, hogy húzzon,

Csak hogy tudjam, ha kell, ő akkor is ott van.

És én néztem őt… mint egy gyerek,

Akit most először ölel meg az élet.

Egy lány, kinek mosolya többet ér minden szónál...

És most már nem félek attól, hogy ki vagyok legbelül.

Mert valaki lát… és marad.