Ott voltál

Ott voltál, mikor minden darabokra hullt,

Mint egy fénycsík a porban, ami végül eltűnt.

Nem kértem, hogy ments meg – mégis megtetted,

És most nélküled a csend is hangosabb, mint kellene.

Megtanultam benned hinni,

A szavaidban volt valami, amit addig senkitől nem kaptam.

De én túl későn értettem meg, mit jelentettél,

És mire kimondtam volna… már nem volt kinek.

Most már csak egy emlék vagy –

Nem fakul, csak egyre élesebb,

És minden reggel újra el kell temetnem azt,

Ami egykor mindennél több volt.

Téged.

Minket.

Azt, amit már nem lehet visszahozni.

Látom magunkat, ahogy nevetsz –

És érzem a bűnt, amiért nem fogtam erősebben a kezed.

Nem voltam kész, de nem is lesz már rá idő,

Mert elmentél…

És én még mindig itt vagyok.

Azt hittem, mindig lesz visszaút…

De az ajtó, amin kiléptél, most már fal.

És én csak figyelem messziről az árnyékod,

Ahogy más valakinek nevetsz… már nem nekem.

Most már csak egy emlék vagy –

De bennem még minden rólad szól.

Hiába telnek a napok,

Nem múlik, csak mélyül az űr, amit hagytál.

És nem tudom, lesz-e még olyan,

Aki úgy lát, ahogy te láttál.

Ott voltál.

És én hagytam, hogy menj.

Most már tudom,

Néha az ember elveszít valakit örökre…

Anélkül, hogy bármit mondhatna utoljára.