Eltüntél

A ház előtt még áll a régi pad,

hol egyszer válladon aludt el az est;

azóta minden csillag sötét hátteret fest

s a hold is más utcák fölött marad.

Óooóooo

A csészén ott még halvány ajkad íve,

de rég kihűlt a benne hagyott nyár;

a csend ma bennem lassú port kavarg

s neveddel ír tele minden tiszta ívet.

Eltűntél, mint a tengerből a fény,

de bennem zúg még minden hullámod;

ha nincs is már part, hol rád találnék,

magányom őrzi lépteid ütemét.

A kulcs még fordul néha éj után,

mintha hazatérnél késve, halkan;

de csak a szél jár végig a falakban,

a múlt kopog a zárt ajtó ablakán.

Óooooooo

Az órák közt megállt egy rég volt perc,

melyben nevettél — most is ott dereng;

de szétmállik, ha rám tör a csend,

mint vízbe hulló sebzett sirály.

Eltűntél, mint a tengerből a fény,

de bennem zúg még minden hullámod;

ha nincs is már part, hol rád találnék,

magányom őrzi lépteid ütemét.

Az ősz már bennem hullat lombot rég,

s léptem alatt avar a tegnapunk;

két árny halad — de már csak egy vagyunk,

ki emléket cipel és csöndet ég.

Óoooooo

Ha egyszer majd a tél végképp lezár,

s a név is halkul bennem, mint a hó,

tudd: minden múlás benned volt lakó —

s bennem maradsz, míg az elmúlás vár.

Eltűntél, mint a tengerből a fény,

de bennem zúg még minden hullámod;

ha nincs is már part, hol rád találnék,

magányom őrzi lépteid ütemét.