Nem vér köt össze, mégis család lettél,
Volt, hogy harag volt köztünk, volt, hogy falat emeltél.
Egyszer fent, egyszer lent, mint az élet maga,
De ha baj volt, tudtam, ott vagy, nem hagysz magamra.
Nem volt mindig könnyű, sok szó maradt benn,
Néha túl kemény voltál, néha túl csendben.
De tanítottál élni, nem csak beszélni,
Hogy ha fáj is, fel kell állni, menni, nem félni.
Egyszer viták, egyszer béke, ilyen ez az út,
De ha dől a világ, egymás mellé állunk úgy.
Bor a pohárban, pálinka csíp, sör is lecsúszik,
Nevetés közt a múlt minden sebe tompul kicsit.
Nem vagy tökéletes, én sem vagyok az,
De együtt isszuk ki, amit az élet ránk basz.
Egyszer fent, egyszer lent, de egy asztalnál ülünk,
Ez a kötelék marad, amíg élünk.
Emlékszem az esték, mikor csak ültünk,
Nem szólt sok zene, mégis megértettük.
Egy üveg bor, egy kupica igazság,
Kimondatlan szavak, férfias hallgatás.
Nem mondtad sokszor, hogy büszke vagy rám,
De láttam a szemedben, mikor nem voltál laza már.
És én se voltam szent, sokszor mentem falnak,
De visszajöttem mindig, mert a gyökerek maradnak.
Egyszer viták, egyszer béke, ilyen ez az út,
De ha dől a világ, egymás mellé állunk úgy.
Bor a pohárban, pálinka csíp, sör is lecsúszik,
Nevetés közt a múlt minden sebe tompul kicsit.
Nem vagy tökéletes, én sem vagyok az,
De együtt isszuk ki, amit az élet ránk basz.
Egyszer fent, egyszer lent, de egy asztalnál ülünk,
Ez a kötelék marad, amíg élünk.
Nem kellett a vér, hogy apámnak hívjalak,
Elég volt, hogy maradtál, mikor mások kihagytak.
És ha holnap megint összeveszünk talán,
Tudom, ott lesz a kézfogás a vita után.
Szóval emelem a poharam, nem nagy szavakra,
Hanem az évekre, a csendre, a harcokra.
Nevelőapám, nem volt mindig szép a kép,
De ez a mi történetünk, és ezért szép.
