Untitled

Már nem hiszem, hogy bárki boldog lehet,

Már nem hiszek,

Nem hiszem semmiben.

Minden jó csak giccs,

Legyen filmeken és más egyéb,

Minden más csak álom és furcsa kép.

Már nem hiszek,

Nem hiszek már semmiben.

Már nem hiszem bármi itt jó lehet,

Így szó helyett nagyokat bégetek,

Már nem segít rajtam jó se rossz,

Már nem segít bárhol, mikor vagyok,

Mert nem hiszek,

Nem hiszek semmiben.

És mondd, mi lesz velem?

Talán csak árnyék leszek a falon,

Egy mozdulatlan, kérdő alak,

Ki néha még reményre szomjazik,

Aztán legyint: „ugyan már, minek is?”

De néha—bár tagadom—

Megremeg bennem valami makacs szikra,

Mint gyufa a sötét pincében,

Csak sercen, füstöl,

Nem ad meleget, mégis él.

És én morgok rá:

„Ne legyél már ennyire lelkes, barátom,

Itt senki sem kíván csodát!”

De ő csak pislákol tovább,

Nevet rajtam, s azt súgja:

„A hit néha csak egy makacs szokás.”

Én meg tovább bégetek,

Ha már szavak nem találnak rám,

De valahol belül mégis

Valami botor dallam ébredezik,

És bár nem hiszek,

Nem hiszek már semmiben—

A dallam, az még néha visszajön.

Nem kér, nem ígér, nem bizonygat,

Csak ott ül bennem a csend szélén,

És addig dünnyög, míg egyszer

Csak annyit mondok rá:

— Lehet, hogy… —

Aztán megint makacsul hallgatok