Egy futár sorsa

Gurul a bringám, szél cibálja vállam,

a város morog rám: “na, siess már, fiam!”

Futár vagyok, haver, ez itt a végzet,

néha borravaló, máskor csak béget.

Szél az arcomba vág, mint anyós a kritikát,

de viszem a kaját, még ha három kilit ád.

Néha a GPS úgy vezet, mint egy részeg,

de legalább hazudik, csak ne legyen vészes.

Csöngetek, nyitnád? – Á, persze, hogy nem.

Öt perce várok, a kajád meg döglődik bent.

Hívnálak, de te süket vagy, vagy csak színlelsz,

mikor végre kijössz, vigyorogsz, hogy: “Jaj, bocs, én épp pihentem.”

A lift természetesen halott, hát cipelem fel,

közben imádkozom, hogy ne csúszszak el.

Felérek, lihegek, mint egy rossz PC venti,

te meg kérdezed: “Hozzá tudnál még adni egy szalvétát… esetleg kettőt?”

De azért van szép része is: ha egy mosoly rám ragad,

még ha tudom, hogy a kajától boldog, nem tőlem – sebaj, marad.

Mert futár a sorsom, csattog a pedál,

és ha dühít is minden, a végén mindig hazatalál.

A csattanó? Mondom, figyelj, jön a vége:

Futárból nem lesz király – max’ trón a WC-n ebédszünetbe.

De legalább szabad vagyok, szélben, zajban, fényben,

és ha hív a város: visszamegyek én még tízszer.