[Piano solo]
Már nem fáj... csak a hajnal hűvösebb, látod?A porcelán peremén megül a szürke pára.Emlékszem még... de már csak távolról imádomAzt a szót, mi pontot tesz a mondatára.Az ablakon túl a sárga levelek tánca...A nyár aranya lassan a sárba vész.Ami tegnap még az életünk záloga volt,Mára csak halk visszhang, egy fáradt zenész.
Egymás mellett lépünk... de a köd sűrűbb lett,A kezünk már nem keresi a régi érintést.Minden utcasarkon egy-egy búcsú vibrál,S a csend falára festünk néma kísértést.Szép volt a láng... ó, de milyen magasra csapott!Hittük a dalt, mi sosem érhet véget.De az óra könyörtelen... mindent ellopott,S a szívünk most más ritmusra keres menedéket.
„Szerettelek” – súgom, s a széllel száll a hangom,Mint az édes bourbon, mi a torkomon akad.Már nem nyúlok utánad... nem vívom a harcom,Törött tükrök mélyén nézem az arcodat.Különös ez a béke... ez a fanyar szomorúság,Hogy már nem akarom a percet megállítani.Csak nézem, ahogy az egész emlék-országKezd a kék füsttel végleg elszállni.
Emlékszel még? A kert... a rózsák illata...Akkor még szédített a fülledt éjszaka.Most dér ül a szirmon... az ágak hajlatán,S az égboltunk is sápadt, mint egy régi zongora.Nincs harag bennem... ne legyen benned sem vád,Csak bábok vagyunk az idő zongoráján.Amit a fényben építettünk... azt a csodát,Most átadjuk a csendnek az árnyék oldalán.
Minden csókunk mélyén ott aludt a vég,Csak elfordultunk, ne lássuk a jeleket.Most, hogy kihűlt felettünk a parázsló ég,Elengedjük végleg a fázós kezeket.Olyan édes ez... ez a lassú elmúlás,Mint az ódon bor, mi a pohár alján marad.Nincs többé vágy... nincs vad lázadás,Csak a nyugodt múlt, mi a mélybe ragad.
[Refrén]
Lassan kialszik a fény... a ház elcsendesül,S a kulcsot a zárban puhán megfordítod.Magadra maradsz... ott legbelül,S az utolsó kis reményt is csendben eloltod.Vége van, kedvesem... nézz fel az égre,A csillagok fénye is csak távoli üzenet.Minden, ami szép volt... egyszer véget ér,S marad utánunk a jazz... s a tiszta felelet.
