(Verze 1)
Csendes este, hűvös szél, a város már elaludt,
De bent a szívemben egy láng ébred, ami sosem aludt.
Mielőtt jöttél, csak egy út volt, egy szürke, néma folyó,
Azt hittem, a vágy csak egy régi, elfeledett, hűs sziklaszorító.
De felrobbant bennem valami, mint első tavaszi zápor,
Akkor láttam meg a szemedben, hogy az éjszaka már nem hábor.
(Refrén)
Szerelem, ó, szerelem, te vagy a Két Világ Hídja,
Ahol az én magányos lelkem a tiéddel összefut.
Felgyújtottad bennem a régen lezárt kaput,
Te vagy a dallam, mit keresett a szívem, amiért élni tanult.
Két idegenből lettünk egy örök mi,
Te vagy a fény, mitől az élet több lett, mint semmi.
(Verze 2)
Emlékszem, az első szóra, a tétova kézfogásra,
Ahogy a pillanat súlya elfeledtetett minden másra.
Nem tudtam, merre tartasz, honnan jössz, vagy mit hozol,
Csak azt éreztem, ez az érzés mindent megráz, és mindent igazol.
A félelem elillant, mint köd a reggeli napsütésben,
Egy biztonságos menedéket leltem a két karod ölelésében.
(Refrén)
Szerelem, ó, szerelem, te vagy a Két Világ Hídja,
Ahol az én magányos lelkem a tiéddel összefut.
Felgyújtottad bennem a régen lezárt kaput,
Te vagy a dallam, mit keresett a szívem, amiért élni tanult.
Két idegenből lettünk egy örök mi,
Te vagy a fény, mitől az élet több lett, mint semmi.
(Bridge)
Nem tökéletes történet, vannak felhők az égen,
De együtt átvészeljük, mert a kezünk szorosan, kéz a kézben.
Ez nem csak egy fellángolás, ez mélyebb, mint a tenger,
Ahol az én szívem a tiédhez tartozik, mint a csillagok az éjhez.
(Refrén)
Szerelem, ó, szerelem, te vagy a Két Világ Hídja,
Ahol az én magányos lelkem a tiéddel összefut.
Felgyújtottad bennem a régen lezárt kaput,
Te vagy a dallam, mit keresett a szívem, amiért élni tanult.
Két idegenből lettünk egy örök mi,
Te vagy a fény, mitől az élet több lett, mint semmi.
(Outro)
Két világ hídja, mi vagyunk az út...
Ahol a szerelem örökké, csendben felragyog.
