Csiga

Csigaként kúsznak a vöröslő betűk a vállamon,

szemem elé ülnek, s vad táncukban összeállnak: HÁBORÚ.

Vöröslőn villog a gonosz szó a plakát kék tengeren.

A kék tenger hullámai között

piros szikrák pattognak,

megcsapják szemet-fület s a gondolatot.

S minden utca, minden ház, minden villanyoszlop némát sikít: HÁBORÚ.

S a csiga lassan kúszik tova, fejembe.

s én érzem: nem lehet kikerülni, csak vörösségében elmerülni. Hisz e tett arcnélküli.

Az ablakok mögött emberek néznek,

S szemükben csak tükörvillanás,

minden arc a plakátot ismétli,

minden hang visszhang, mi HÁBORÚt kiált.

A buszok kék oldalán vörös betűk rezegnek,

a fák árnyékában a szó lapul,

a kövezet között a csiga lassú útját járja,

és minden lépésnél súlyt rak a vállra.

Én sétálok, de a város mozog körülöttem,

és a vörös szó, mint árnyék, követ,

még akkor is, ha becsukom a szemem,

mert minden fénykép, minden újság s kirakat egyre csak rombolja az agyakat.

És itt, a kékség között, felrobban bennem a harag,

mint villám a sötét ég alatt,

a szó, a plakát, a hazugság mind ellenség,

s én kiáltok: elég legyen!

Fakadjon szívemből láng, törje át a csigát,

rántsa le a vörös álarcot a városról,

mert nem tűröm, hogy a félelem uralkodjon,

és mindenki, aki hallgat, a kormánynak lesz gyarmat.