Csigaként kúsznak a vöröslő betűk a vállamon,
szemem elé ülnek, s vad táncukban összeállnak: HÁBORÚ.
Vöröslőn villog a gonosz szó a plakát kék tengeren.
A kék tenger hullámai között
piros szikrák pattognak,
megcsapják szemet-fület s a gondolatot.
S minden utca, minden ház, minden villanyoszlop némát sikít: HÁBORÚ.
S a csiga lassan kúszik tova, fejembe.
s én érzem: nem lehet kikerülni, csak vörösségében elmerülni. Hisz e tett arcnélküli.
Az ablakok mögött emberek néznek,
S szemükben csak tükörvillanás,
minden arc a plakátot ismétli,
minden hang visszhang, mi HÁBORÚt kiált.
A buszok kék oldalán vörös betűk rezegnek,
a fák árnyékában a szó lapul,
a kövezet között a csiga lassú útját járja,
és minden lépésnél súlyt rak a vállra.
Én sétálok, de a város mozog körülöttem,
és a vörös szó, mint árnyék, követ,
még akkor is, ha becsukom a szemem,
mert minden fénykép, minden újság s kirakat egyre csak rombolja az agyakat.
És itt, a kékség között, felrobban bennem a harag,
mint villám a sötét ég alatt,
a szó, a plakát, a hazugság mind ellenség,
s én kiáltok: elég legyen!
Fakadjon szívemből láng, törje át a csigát,
rántsa le a vörös álarcot a városról,
mert nem tűröm, hogy a félelem uralkodjon,
és mindenki, aki hallgat, a kormánynak lesz gyarmat.