Rejtelmek

Már nem képzelt ház üres telken,

csinosodik, épül a lelkem,

mivel az árnyakkal betelten

a nők között Flórára leltem.

Ő a mezőn a harmatosság,

kétes létben a bizonyosság,

lábai kígyóim tapossák,

gondjaim mosolyai mossák.

Ízét adja a tiszta víznek,

száját adja a tiszta íznek,

hazaszólít, amikor űznek,

szemében csikó legelészget.

Ő az okmány, kivel a kellem

a porráomlás ellen, a szellem

az ólálkodó semmi ellen

szól, pöröl szorongó szerelmem.

Érdekeimből megértettél,

bátorrá vakmerőből tettél,

kínlódtál, amig nem szerettél,

egész világom ege lettél, –

hát dícsértessél s hirdettessél,

minden korokon át szeressél

s nehogy bárkiben alább essél,

mindig, mindenütt megméressél!

Rejtelmek ha zengenek,

őrt állok, mint mesékbe’.

Bebujtattál engemet

talpig nehéz hűségbe.

Szól a szellő, szól a víz,

elpirulsz, ha megérted.

Szól a szem és szól a szív,

folyamodnak teérted.

Én is írom énekem:

ha már szeretlek téged,

tedd könnyüvé énnekem

ezt a nehéz hűséget.