Fehér hajú

Fáradt kezei, barázdált arca, sorsverte tekintete

Minden izma, minden perce az övék volt,

Védte óvta gyámolította az övéit, mint féltett kincseit.

S nem vette észre, hogy az idő kereke lassan elforgott felette, a világ túllépett rajta.

Taníttatta a fiát, ott állt mögötte, minden sikere mintha a sajátja lenne.

Büszke volt rá, mint a tölgy a sudár hajtására,

Minden álmát, minden reményét beléjük vetette,

S nem hitte el, hogy egyszer még csend és üresség lesz helyette.

Elmentek nevetve, vissza sem néztek a kapuból,

Hívta őket a nagyvilág ahova őt már nem hívták.

Úgy hagyták ott, mint megúnt játékszert a sarokban,

Elvitték a derűt, a nevetést

Csak ő maradt ott a hirtelen csendben, a jéghideg házban, magányos gyászban.

Éjszaka felriad, és a néma szobát hallgatja,

mintha lépteik koppanását hozná felé a szél,

A múlt visszhangja a falak közt halkan suttog

Valaha itt derű ragyogott, fény, nem a néma sötét éj.

Most áll a kapuban, tekintete a távolba vész,

Várja a kocsi zaját, az ismert hangokat,

Minden árnyékban az ő alakjukat véli látni,

A remény lángja még mindig nem aludt ki.

Haja fehér, mint a tojáshéj, de zilált, a teste is hajlott már,

Hűsége mégis töretlen, mint a szikla a viharban,

Csak vár és vár, míg az alkony lassan rátalál,

S elalszik a reménnyel, hogy hazatérnek egyszer akikre hiába vár.