Fáradt kezei, barázdált arca, sorsverte tekintete
Minden izma, minden perce az övék volt,
Védte óvta gyámolította az övéit, mint féltett kincseit.
S nem vette észre, hogy az idő kereke lassan elforgott felette, a világ túllépett rajta.
Taníttatta a fiát, ott állt mögötte, minden sikere mintha a sajátja lenne.
Büszke volt rá, mint a tölgy a sudár hajtására,
Minden álmát, minden reményét beléjük vetette,
S nem hitte el, hogy egyszer még csend és üresség lesz helyette.
Elmentek nevetve, vissza sem néztek a kapuból,
Hívta őket a nagyvilág ahova őt már nem hívták.
Úgy hagyták ott, mint megúnt játékszert a sarokban,
Elvitték a derűt, a nevetést
Csak ő maradt ott a hirtelen csendben, a jéghideg házban, magányos gyászban.
Éjszaka felriad, és a néma szobát hallgatja,
mintha lépteik koppanását hozná felé a szél,
A múlt visszhangja a falak közt halkan suttog
Valaha itt derű ragyogott, fény, nem a néma sötét éj.
[Organ solo]
Most áll a kapuban, tekintete a távolba vész,
Várja a kocsi zaját, az ismert hangokat,
Minden árnyékban az ő alakjukat véli látni,
A remény lángja még mindig nem aludt ki.
Haja fehér, mint a tojáshéj, de zilált, a teste is hajlott már,
Hűsége mégis töretlen, mint a szikla a viharban,
Csak vár és vár, míg az alkony lassan rátalál,
S elalszik a reménnyel, hogy hazatérnek egyszer akikre hiába vár.
[Organ solo]