Untitled

Nem vagy már itt, mégis érzem,

hogy bennem maradt minden részed.

A pólód illata még a bőrömön,

de nem tartom vissza — elengedem.

Nem haragszom, csak fáradt a szív,

túl sok éj, mikor nem jött válasz.

Tudom, hogy jobb lesz így neked,

de én még nem vagyok kész…

Engednem kell, ha fáj is,

ha éjjel a neved suttognám is.

Nem kérhetem, hogy visszanézz,

ha már másban látod a fényt.

Engednem kell, mert ennyi volt,

a szívem tudja, csak én nem szóltam.

Lehet, hogy egyszer visszajössz még,

de most… el kell engedjelek.

A képeinket törlöm sorban,

mégis néha visszanézem.

Minden mosolyod mögött ott volt,

amit nem mondtál ki sosem.

Nem hibáztatlak, csak fáj, hogy nincs,

aki átölel, ha fázom.

De erősebb leszek nélküled,

még ha ma éjjel sírok is.

Engednem kell, ha fáj is,

ha éjjel a neved suttognám is.

Nem kérhetem, hogy visszanézz,

ha már másban látod a fényt.

Engednem kell, mert ennyi volt,

a szívem tudja, csak én nem szóltam.

Lehet, hogy egyszer visszajössz még,

de most… el kell engedjelek.

Talán majd egyszer, ha látlak mással,

nem szakad meg bennem a múlt.

Csak köszönök, és mosolygok,

mert végre tényleg elindulok.

Engednem kell, ha fáj is,

mert szeretni néha annyi, hogy elengeded.

Nem kell több szó, nem kell miért,

csak hagyom, hogy múljon végre.

Engednem kell… mert így szép,

ha nem tartalak, mégis bennem élsz.