Untitled

A szoba sarkában a por lassan leül,A visszhang is elhalt lassan, itt maradtam egyedül.A naptár lapjai sárgulva hullanak le,Mintha az időnek nem lenne már se lelke, se keze. Csak a sötétség figyel az ajtó mögül lesben, Minden, mi élt, elenyészik csendben.

[Refrén] Mert az elmúlás jeges szele jár át a házon,Nincs többé menedék a kopott, bús szobákon.

A magány súlyos, ólomszürke köpeny, Elnyeli mindent, mi megmaradt még nekem.

Lassan elalszik az utolsó gyertyaláng,

S a sötétség fátyla borul kérlelhetetlenül reám.

A tükörbe nézek, de nem látok arcot,Csak egy árnyékot, ki elvesztette a harcot.A falakon a képek már nem mesélnek,Kifakult mosolyok a semmibe vesznek el, félnek.Minden érintés csak a múlt távoli szava,Nem vezet többé semmilyen út haza.

[Refrén] Mert az elmúlás hideg szele jár át a házon,Nincs többé menedék a kopott, bús határon.A magány egy súlyos, ólomszürke köpeny,Elnyeli a fényt, mi megmaradt még bennem.Lassan elalszik az utolsó gyertyaláng,S a sötétség fátyla borul végleg ránk.

A kertben a fák már csak csontvázak az éjben,Megfagyott minden a tél jeges ölében.Hiába kiáltok, a hangom elvész a ködben,Mintha egy idegen bolygón járnék a rögben.Az emlékek, mint a jégcsapok, úgy törnek szilánkká,A holnap ígérete vált most sötét, néma árnyá.

[Refrén]Mert az elmúlás hideg szele jár át a házon,Nincs többé menedék a kopott, bús határon.A magány egy súlyos, ólomszürke köpeny,Elnyeli a fényt, mi megmaradt még bennem.Lassan elalszik az utolsó gyertyaláng,S a sötétség fátyla rámborul

Végül a csend lesz az egyetlen hű társam,Nem marad más, csak a mély, sötét magányom.A világ zaja elhalkul, a part messze tűnik,Minden fájdalom egy pontban megszűnik.Nem várok választ, nem várok már csodát,Csak hagyom, hogy az éjszaka öleljen tovább.

[Refrén] Mert az elmúlás hideg szele jár át a házon,Nincs többé menedék a kopott, bús határon.A magány egy súlyos, ólomszürke köpeny,Elnyeli a fényt, mi megmaradt még bennem.Lassan elalszik az utolsó gyertyaláng,S a sötétség fátyla borul végleg ránk.