[Guitar solo]
Zilált fehér a haja, mint a tojás héja,
Fáradt kezében kérges évek súlya,
Hajnalban kelt mindig, mikor más még álmodott.
Csak az övéi volt neki a térkép és az útja,
értük dolgozott keményen, újra meg újra
Azt hitte egyszer majd csendes derű lesz az otthona, ez lesz a jutalma,
Taníttatta a fiát, könyvet tett a kezébe,
„Menj csak tovább, fiam, nálam messzebb juss.”
Ott állt mögötte igazította nyakkendőjét, sikeréért akárcsak a sajátjáért úgy izgult, örült,
Szívében egy kép élt: a jutalma béke,
a családja örök.
De az évek mentek, mint elhagyott vonatok,
Az udvaron a csend egyre sürűbb lett
az idő túllépet rajta s ő végleg lemaradt.
A fia messze ment, a felesége hallgatott,
Egy nap az ajtó csukódott – és nem jöttek vissza.
Úgy mentek el, hogy hátra sem néztek a kapura
Maguk mögött süket, halálos csendet hagyva.
[Guitar solo]
Öreg széken ül a kopott előszobában,
Az órát nézi, mintha választ adna rá.
„Talán ma este…” – súgja a sötét falaknak,
Mert minden zajban az ő lépteiket hallja.
A kilincs mozdulását lesi, várja, képzeli,
A ŕég volt ismerős nevetést szeretné mégegyszer hallani.
Éjjel az álom visszahoz mindent csendben,
A fia hangja a konyhából visszaszól.
A felesége lép az üres hálószobában,
Mintha csak vízért kelt volna fel a vászon papucsában.
Az öreg mosolyog félálomban, boldog.
Hátha a csoda reggelre igaz marad.
De a hajnal jön a szokotti hidegével,
És az ajtó előtt csak a szél didereg..
Ő mégis vár, szíve nem tud mást tenni,
Az ember addig vár, míg szeretni képes.
És minden este újra ott áll csendben a kapunál,
Hátha egyszer mégis hazatalál akire annyira vár.
Hátha egyszer mégis hazatalál akire hiába vár.
[Organ solo]