Fehér hajú2

Zilált fehér a haja, mint a tojás héja,

Fáradt kezében kérges évek súlya,

Hajnalban kelt mindig, mikor más még álmodott.

Csak az övéi volt neki a térkép és az útja,

értük dolgozott keményen, újra meg újra

Azt hitte egyszer majd csendes derű lesz az otthona, ez lesz a jutalma,

Taníttatta a fiát, könyvet tett a kezébe,

„Menj csak tovább, fiam, nálam messzebb juss.”

Ott állt mögötte igazította nyakkendőjét, sikeréért akárcsak a sajátjáért úgy izgult, örült,

Szívében egy kép élt: a jutalma béke,

a családja örök.

De az évek mentek, mint elhagyott vonatok,

Az udvaron a csend egyre sürűbb lett

az idő túllépet rajta s ő végleg lemaradt.

A fia messze ment, a felesége hallgatott,

Egy nap az ajtó csukódott – és nem jöttek vissza.

Úgy mentek el, hogy hátra sem néztek a kapura

Maguk mögött süket, halálos csendet hagyva.

Öreg széken ül a kopott előszobában,

Az órát nézi, mintha választ adna rá.

„Talán ma este…” – súgja a sötét falaknak,

Mert minden zajban az ő lépteiket hallja.

A kilincs mozdulását lesi, várja, képzeli,

A ŕég volt ismerős nevetést szeretné mégegyszer hallani.

Éjjel az álom visszahoz mindent csendben,

A fia hangja a konyhából visszaszól.

A felesége lép az üres hálószobában,

Mintha csak vízért kelt volna fel a vászon papucsában.

Az öreg mosolyog félálomban, boldog.

Hátha a csoda reggelre igaz marad.

De a hajnal jön a szokotti hidegével,

És az ajtó előtt csak a szél didereg..

Ő mégis vár, szíve nem tud mást tenni,

Az ember addig vár, míg szeretni képes.

És minden este újra ott áll csendben a kapunál,

Hátha egyszer mégis hazatalál akire annyira vár.

Hátha egyszer mégis hazatalál akire hiába vár.