Ködben lépkedek,
lábnyomaimat elnyeli a szél,
városok fénye hunyorog,
de egyik sem az enyém.
Hegyek csúcsán állok,
a csend ordít a fülembe,
tenger partján guggolok,
hullámok mosnak, mégis szennyes maradok.
Keresem a helyet,
ahol a szív végre elhallgat,
ahol nem kell többé kérdezni,
miért vagyok itt, miért vagyok egyedül.
Talán egy erdő mélyén,
talán egy elhagyott templomban,
talán egy idegen szemében
találom meg a békét,
amit egész életemben kergetek.
De addig is megyek tovább,
cipelve a csönd súlyát,
bolyongok a világban,
mint aki tudja:
a béke nem hely,
hanem pillanat,
amikor végre abbahagyom a keresést.