A ház, ahol vsend lakik.

A ház, ahol csend lakik

Csend van a házban, mégis kiált,

a fal rejti a tegnap jaját.

Az asztalnál feszül a levegő,

minden mozdulat rettegő.

A szó, ha jön, már nem simogat,

csak mélyre vág, mint éles szavak.

A kéz, mely régen oltalmazott,

ma félelmet hint, mint rossz napot.

A gyermek némán számolgat,

hány éjjel lesz még fájdalmas.

A szíve kicsi, de érzi jól:

a szeretet nem ilyenről szól.

S egyszer majd – mikor jön az erő –

egy lélek elindul, menekülő.

Nem néz hátra, csak hisz, hogy van

világ a csendes poklon túl, szabadban.

Ott újra szó lesz, ami simogat,

és kéz, mi nem üt, csak tart, ha baj van.

Ott megtanulja újra, mi élni,

és nem fél többé szeretni.