Nézlek...
…csak így...
…csak most...
…ahogy alszol…
Hányszor néztelek már így,
míg reggeli kávémat ittam
álomszemekkel…
bennem az éj
szövevényével…
a délutáni megérkezések
örömével…
az esti, halk beszélgetések
csendjével…
a pattogó szikrákkal,
melyet kezed nyomán
éreztem…
Öntudatlanul adtad
hitedet, s vele
a kardot kezembe…
s most ámulva nézed,
ahogy forgatom…
Ugye nem hitted volna?
Mennyi szív-harcnak
kellett eltelnie, hogy
már ne csak
értünk küzdjek…
…hogy rájöjjek,
a „Mi” összeforrt
az „Ők”-kel.
…s most ütök ököllel,
…hasítok pengével,
…harcolok szavakkal…
Ha majd elmész,
úgy igazán, végleg,
büszkén nézhetsz
vissza rám,
s talán nem fog fájni
az elválás…
hisz a belém táplált
magvak akkor is
hajtani fognak…
Itt hagyod bennem…
…lágy testben…
…kemény szívben…
…acél pengében…
Megértettem,
nem számít mi volt,
s mi lesz…
csak az a lényeges,
hogy itt vagy…
Kardom most pihen...
Ez nem a harc ideje…9
Ez az éjszaka megnyugvása…
A szív hajnala…
Az Álomszeműé…
Kávémat kortyolom…
…s csak nézlek…
…ahogy alszol…
…mint oly sok reggelen…