Nehéz lettem

Nem bírnak elviselni, de igazából én se magam,

Fáradt a lelkem, és minden nap csak hoz egy újabb szakadás.

Nem akarok fájni senkinek, mégis mindenkit égetek,

Mert amit érzek, az túl sötét, túl mély, és nem fér bele a legtöbb ember fejébe meg szívébe.

Magamban hordom a súlyt, amit más már rég lerakott,

Nem tudom eldobni, belém égett minden nap, mint a tapadós szurok.

Nem bírnak elviselni, mert érzik, hogy törött vagyok,

A világ nem akar törötteket — csak mosolyokat, amik mögött halk dobogások rohadnak ott.

Én meg nem tudok hazudni, az arcomon ott van minden,

Az összes éjszaka, amikor azt kérdeztem: „Miért nincs bennem több szín, miért csak a hideg?”

Látják rajtam a fájdalmat, amit ők nem akarnak látni,

Mert a sajátjuk is ott lüktet, de ők inkább elássák.

Nem bírnak elviselni, mert túl sok bennem a csend,

Az a fajta, ami nem béke, hanem belül ordító rengeteg.

Ha beszélek, mélyre megyek, ahol a szavak vágnak,

Ők nem akarnak szembenézni semmivel, ami fájhat.

Én meg csak állok köztük, mint egy vihar közepén,

A szememben eső esik, bennük meg napsütést kérnek.

De nem tudom adni, mert nem maradt fény,

Üres a mosolyom, túl régen próbálok erős maradni.

De minden próbálkozással még mélyebbre húz az a valami,

Amit nem tudok kimondani a nevét sem igazán.

Nem bírnak elviselni — és talán igazuk van ebben,

Hisz néha én se bírom, hogy ilyen vadul hullámzik bennem minden.

A múltam árnyéka mögött még mindig ott állok kicsinek,

Hiába nőttem nagyra kívül, belül reszket a gyerek.

Lehet, hogy ezért megy el mindenki mellőlem,

Mert érzik a törést, a súlyt, amit ők már nem bírnának örökölni tőlem.