Gyertyafényben

Kint az utcán sűrű köd van.

Én bent ülök a házban.

Rád gondolok, s elmélyülök

egy érted szóló imában.

Szomorúan telnek el a hét napjai nélküled,

mert hiányodat itt, e létben elfogadni nem lehet.

Tudom, te már szárnyalsz, neked most már könnyebb,

s amikor ez eszembe jut, letörlöm a könnyem.

Úgy élni itt, hogy nem láthatlak, nem ölellek téged,

hatalmas nagy próbatétel – te pedig ezt értsd meg!

Emlékszem a mosolyodra, hogyan tudtál kacagni,

az élet apró örömeit is miként tudtad siratni.

Büszke voltál az életedre, szeretettel neveltél,

és azt is tőled tanultam meg, hogy „soha el ne feledjél.”

Nem feledlek, emlékszem, és emlékezni is fogok,

csak tudod, itt most a lelkünknek

nehezebbek a napok.

Valahogyan igyekszem nem a hiányodra gondolni,

de a te lényed és szereteted

senki sem tudja pótolni.

A szürkeséget szépen, csendben

a gyertya lángja megtöri,

arcomon egy kövér könnycsepp

siet végigszaladni.

Nem bántom én, hadd szaladjon,

hiszen érted hullik,

a fájdalom is az imádsággal

kicsit jobban múlik.

Emlékszem a mosolyodra, hogyan tudtál kacagni,

az élet apró örömeit is miként tudtad siratni.

Büszke voltál az életedre, szeretettel neveltél,

és azt is tőled tanultam meg, hogy „soha el ne feledjél.”

Soha el ne feledjél....

Emlékszem a mosolyodra, hogyan tudtál kacagni,

az élet apró örömeit is miként tudtad siratni.

Büszke voltál az életedre, szeretettel neveltél,

és azt is tőled tanultam meg, hogy „soha el ne feledjél.”

Nem feledlek.