Intro]
(Lassú, mély gitárpengetés, hosszú szünetekkel. A háttérben egy halk, statikus sistergés, mint a szakadó eső.)
[Verze 1]
A szoba sarkában megült a szürkeség,
Már nem is emlékszem, milyen volt az ég.
A falak lassan közelebb lépnek hozzám,
Mintha a magány lenne az egyetlen hazám.
Nem fáj már semmi, csak ez a tompa súly,
Ahogy a tegnap a holnapra ráborul.
[Pre-Chorus]
Elfogyott a szó, kiszáradt a kút,
Nincs többé térkép, elmosódott az út.
Csak ülök a sötétben, és nézem a kezem,
Már azt sem tudom, miért is létezem.
[Refrén]
Mert elnyel a mély, ez a fekete víz,
Aminek nincs partja, és nincs benne íz.
Csak süllyedek lassan, nem kapálózom már,
A csend az egyetlen, ami végül megvár.
Nincs többé vágy, nincs többé félelem,
Csak ez a végtelen, jeges értelem.
[Verze 2]
Látom a többieket, messze a fényben,
Mintha egy másik film peregne éppen.
Beszélnek hozzám, de a hangjuk csak zaj,
Mint egy távoli vihar, ami nem kavar fel.
Már nem várom, hogy valaki megmentsen,
Inkább csak hagyom, hogy a semmi elnyeljen.
[Bridge]
(A zene felerősödik, disszonáns, karcoló hangok)
Mondták, hogy elmúlik – de csak mélyebb lett.
Mondták, hogy küzdjek – de már nincs miért.
Kiürült a kamra, leégett a gyertya,
Az utolsó reményt is a sötétség falta.
[Refrén]
Mert elnyel a mély, ez a fekete víz,
Aminek nincs partja, és nincs benne íz.
Csak süllyedek lassan, nem kapálózom már,
A csend az egyetlen, ami végül megvár.
Nincs többé vágy, nincs többé félelem,
Csak ez a végtelen, jeges értelem.
[Outro]
(A gitár elhalkul, csak egyetlen mély húr zúgása marad)
Hideg van.
Sötét van.
Ne gyújtsatok lámpát.
Hadd maradjak...
Lent.