Fekete víz

Intro]

(Lassú, mély gitárpengetés, hosszú szünetekkel. A háttérben egy halk, statikus sistergés, mint a szakadó eső.)

A szoba sarkában megült a szürkeség,

Már nem is emlékszem, milyen volt az ég.

A falak lassan közelebb lépnek hozzám,

Mintha a magány lenne az egyetlen hazám.

Nem fáj már semmi, csak ez a tompa súly,

Ahogy a tegnap a holnapra ráborul.

Elfogyott a szó, kiszáradt a kút,

Nincs többé térkép, elmosódott az út.

Csak ülök a sötétben, és nézem a kezem,

Már azt sem tudom, miért is létezem.

Mert elnyel a mély, ez a fekete víz,

Aminek nincs partja, és nincs benne íz.

Csak süllyedek lassan, nem kapálózom már,

A csend az egyetlen, ami végül megvár.

Nincs többé vágy, nincs többé félelem,

Csak ez a végtelen, jeges értelem.

Látom a többieket, messze a fényben,

Mintha egy másik film peregne éppen.

Beszélnek hozzám, de a hangjuk csak zaj,

Mint egy távoli vihar, ami nem kavar fel.

Már nem várom, hogy valaki megmentsen,

Inkább csak hagyom, hogy a semmi elnyeljen.

(A zene felerősödik, disszonáns, karcoló hangok)

Mondták, hogy elmúlik – de csak mélyebb lett.

Mondták, hogy küzdjek – de már nincs miért.

Kiürült a kamra, leégett a gyertya,

Az utolsó reményt is a sötétség falta.

Mert elnyel a mély, ez a fekete víz,

Aminek nincs partja, és nincs benne íz.

Csak süllyedek lassan, nem kapálózom már,

A csend az egyetlen, ami végül megvár.

Nincs többé vágy, nincs többé félelem,

Csak ez a végtelen, jeges értelem.

(A gitár elhalkul, csak egyetlen mély húr zúgása marad)

Hideg van.

Sötét van.

Ne gyújtsatok lámpát.

Hadd maradjak...

Lent.