T. S. Eliot

Quis hic locus, quae

regio, quae mundi plaga?

Milyen tengerek, milyen partok, milyen szürke sziklák és milyen szigetek

Milyen vizek mossák a partot

És a fenyőillat és a rigófütty a ködben

Milyen képek lepnek meg újra

O barátom!

Azok kik élesítik a kutya fogát. jelentik a

Halált

Azok kik kolibri-glóriával ragyognak, jelentik a

Halált

Azok kik az elégedettség árnyékában ülnek, jelentik a

Halált

Azok kik tűrik az állati önkívületet, jelentik a

Halált

Valótlanok lettek, a széltő l kényszerítve,

Fenyő lehelete és az erdő köd-dala

Helyben föloldódik e kegyelettől.

Kié ez az arc, ismert és ismeretlen

Az ér gyengébben ver és erősebben —

Ajándékozott vagy csak kölcsönzött?

Messzebb mint a csillagok és a szemtől közelebb

Suttogások és nevetgélés a levelek között, ahol a sietős léptek taposnak

Az álom alatt a vizek összefutnak.

Az árboc síkos a jégtől és a festék lepörög a hőségtől.

Én csináltam mindezt majd elfelejtettem,

És most emlékszem.

Az árboc gyenge, a vászon vacak, kibírja tán júniustól szeptemberig.

Tettem ezt mind tudatlanul, félig tudatosan, önfeledten.

A hasadékon beszivárog a víz, a réseket be kell tömni

Ez a forma, ez az arc, ez az élet

Él hogy éljen a világban, az időben, rajtunk túl,

Engedd meg, hogy lemondjak életemről ezért a másikért

A beszédemet a ki nem mondott szóért,

A felébresztett száját tátotta a reményre, az új hajókra.

Milyen tengerek, milyen partok, milyen gránitszigetek törnek hajóbordáimra

És az erdei rigó füttyel hív a ködön át

Barátom!