A gesztenyék puhán koppannak

A gesztenyék puhán koppannak a járdán,

mint félbehagyott mondatok végén a pont.

Szél írja át a tegnap térképét némán,

s mi volt „örökké”, ma már csak „volt”.

A parkban ülünk, két idegen kabátban,

szemedben köd, az enyémben eső.

A pad körül sárgul a nyár maradéka,

és nem talál vissza a régi jövő.

Kezed még kezemben, — de csak mint emlék,

ujjaid árnyék a bőröm alatt.

Nevünk a fák kérgébe volt belevésve,

S most kérgük szárazon porlik, szakadt.

Az alkony aranyból rozsdába fordul,

lassan lemond a fény a tájról.

A szerelem is ilyen: csendben múlik,

nem harcban hal meg — csak elfárad.

A csókod íze: túl édes búcsú,

mint túlérett szőlő a tőkén felejtve.

Leszüretelték már a közös időnket,

s hordóba zárták: „nem lesz belőle semmi se.”

Most levelek peregnek a nedves avarra,

füstjükben felold a tegnapi szó.

A hamu alatt pislákol valami —

de már nem nekünk. Csak: valahol.

Hullj, hullj, sárga lomb, takard be a nyomunk,

ami volt, eltűnt a dér alatt.

Édes voltál, s most oly bús a hiányod,

mint késői méz — nagy szürke őszi felhő felettem a magányod

Menj, menj, halk szív, ne keress tavaszt itt,

Mit adott a kikelet, az ősz már mindent visszakért.