A gesztenyék puhán koppannak

[Piano solo]
[Male vokal]

A gesztenyék puhán koppannak a járdán,
mint félbehagyott mondatok végén a pont.
Szél írja át a tegnap térképét némán,
s mi volt „örökké”, ma már csak „volt”.

A parkban ülünk, két idegen kabátban,
szemedben köd, az enyémben eső.
A pad körül sárgul a nyár maradéka,
és nem talál vissza a régi jövő.

Kezed még kezemben, — de csak mint emlék,
ujjaid árnyék a bőröm alatt.
Nevünk a fák kérgébe volt belevésve,
S most kérgük szárazon porlik, szakadt.

Az alkony aranyból rozsdába fordul,
lassan lemond a fény a tájról.
A szerelem is ilyen: csendben múlik,
nem harcban hal meg — csak elfárad.

A csókod íze: túl édes búcsú,
mint túlérett szőlő a tőkén felejtve.
Leszüretelték már a közös időnket,
s hordóba zárták: „nem lesz belőle semmi se.”

Most levelek peregnek a nedves avarra,
füstjükben felold a tegnapi szó.
A hamu alatt pislákol valami —
de már nem nekünk. Csak: valahol.

[Refrén]
[Chorus]
Hullj, hullj, sárga lomb, takard be a nyomunk,
ami volt, eltűnt a dér alatt.
Édes voltál, s most oly bús a hiányod,
mint késői méz — nagy szürke őszi  felhő felettem a magányod
Menj, menj, halk szív, ne keress tavaszt itt,
Mit adott a kikelet, az ősz már mindent visszakért.
[piano Solo]