Emlékek ködén

Emlékek ködében járok, hol a múlt még él,

Szelíd szellő súgja arcomra, hogy minden véget ér.

Fényes napok, nevető arcok, rég elszállt idő,

Szívemben őrzöm mind, mi volt, de már nem jő.

Ahogy a folyó rohan, nem néz vissza soha,

Úgy tűnik el minden perc, minden szép mosoly ma.

Csak a csend marad utánuk, mély és néma űr,

Hol a tegnap árnya táncol, s a holnap már szürke.

Refrén:

Ó, múló idő, édes kín, miért viszel el mindent?

Szívemben ég a vágy, hogy visszahozzam, ami rég elveszett.

De tudom, nem lehet, csak emlék marad, mi fénylik,

És a dallam, mit a szél hoz, a múltba révedezik.

Volt egyszer egy nyár, hol a fák zöldje égig ért,

És a szerelem lángja lobogott, sosem félt.

Most csak hamu maradt, parázs, mi kihűlt már,

De a szív még érzi melegét, s a könny is újra jár.

Az öreg ház falai mesélnek, régmúlt életről,

Nevetések, könnyek, álmok, mind egy történetről.

De a csend most úr, a por lepi be a padlót,

S a múlt suttogása elhal, mint egy elszállt álmot.

Refrén:

Ó, múló idő, édes kín, miért viszel el mindent?

Szívemben ég a vágy, hogy visszahozzam, ami rég elveszett.

De tudom, nem lehet, csak emlék marad, mi fénylik,

És a dallam, mit a szél hoz, a múltba révedezik.

És bár fáj a búcsú, a szív mégis hálás,

Hogy megélhette mindazt, mi oly csodás.

Az elmúlás törvénye, mit el kell fogadni,

De a szépség örök, sosem fog meghalni.

Így hát élem tovább, a múltat őrizve mélyen,

S a jövő felé nézek, bár a könnyem még ég a szememben.

Hisz minden vég egy új kezdet, bár a fájdalom nagy,

És a remény fénylik, mint egy halvány csillag.