Emlékek ködén

Emlékek ködében járok, hol a múlt még él,
Szelíd szellő súgja arcomra, hogy minden véget ér.
Fényes napok, nevető arcok, rég elszállt idő,
Szívemben őrzöm mind, mi volt, de már nem jő.

Ahogy a folyó rohan, nem néz vissza soha,
Úgy tűnik el minden perc, minden szép mosoly ma.
Csak a csend marad utánuk, mély és néma űr,
Hol a tegnap árnya táncol, s a holnap már szürke.

Refrén:
Ó, múló idő, édes kín, miért viszel el mindent?
Szívemben ég a vágy, hogy visszahozzam, ami rég elveszett.
De tudom, nem lehet, csak emlék marad, mi fénylik,
És a dallam, mit a szél hoz, a múltba révedezik.

Volt egyszer egy nyár, hol a fák zöldje égig ért,
És a szerelem lángja lobogott, sosem félt.
Most csak hamu maradt, parázs, mi kihűlt már,
De a szív még érzi melegét, s a könny is újra jár.

Az öreg ház falai mesélnek, régmúlt életről,
Nevetések, könnyek, álmok, mind egy történetről.
De a csend most úr, a por lepi be a padlót,
S a múlt suttogása elhal, mint egy elszállt álmot.

Refrén:
Ó, múló idő, édes kín, miért viszel el mindent?
Szívemben ég a vágy, hogy visszahozzam, ami rég elveszett.
De tudom, nem lehet, csak emlék marad, mi fénylik,
És a dallam, mit a szél hoz, a múltba révedezik.

És bár fáj a búcsú, a szív mégis hálás,
Hogy megélhette mindazt, mi oly csodás.
Az elmúlás törvénye, mit el kell fogadni,
De a szépség örök, sosem fog meghalni.

Így hát élem tovább, a múltat őrizve mélyen,
S a jövő felé nézek, bár a könnyem még ég a szememben.
Hisz minden vég egy új kezdet, bár a fájdalom nagy,
És a remény fénylik, mint egy halvány csillag.