Hangom

Esték porában ül a régi fény,

megrepedt tükrökben alszik a remény,

kopott padlón lép a tegnap árnya,

csend ül a szobában — senki se látja.

Képek fakulnak a szív falán,

egy név marad csak, halk talány,

amit szerettünk, eloldotta az idő,

szétfoszló selyem sípoló tüdő.

Elmúlt, mint nyár a dér alatt,

szétpergő csillag a hajnalban,

ami volt, már nem lehet,

csak fájó, szép emlékezet.

Vissza nem hívható szó,

elsodorta az elmúló,

de bennem ring még halkan ő —

a vissza nem térő idő.

Üres utcákon fütyül a szél,

neved porát viszi szerteszét,

egy ablakban még ég a tegnap,

de odabent már senki sem él..

Rozsdás kapu mögött a kert,

hol nevetésed egykor kelt,

most csönd nő a fák helyén,

s a múlt lehull, mint fáról a levél.

Elmúlt, mint nyár a dér alatt,

szétpergő csillag a hajnalban,

ami volt, már nem lehet,

csak fájó, szép emlékezet.

Vissza nem hívható szó,

elsodorta az elmúló,

de bennem ring még halkan ő —

a vissza nem térő idő.

Tengerbe oldódik minden part,

Hol egykor szívünk összeforrt,

a hangod mélyen bennem él,

de hangom hozzád el nem ér.

Vége lett — és szép volt talán,

mint alkony arany-peremén a nyár,

amit őriztem, most elengedem,

csendben harapom száraz kenyerem.

Elmúlt, mint nyár a dér alatt,

szétpergő csillag a hajnalban,

ami volt, már nem lehet,

csak fájó, szép emlékezet.

Vissza nem hívható szó,

elsodorta az elmúló,

de bennem ring még halkan ő —

a vissza nem térő idő.