Mirákulum

Szűk ösvenyén sziklás tetőnek

jégtű a gyep s tövis a szőnyeg;

emberfia sohase járt ott,

mentem, mentem, valaki várt ott.

Az várt, akit már rég kerestem,

odvas sziklán ott ült az Isten;

arcát nem láttam, eltakarta,

eldugta tőlem sárga karja.

Sovány volt és bogos a lába,

mint ki sokat bolyong hiába;

rajt az erek úgy fodrozódtak,

mint térképrajza nagy folyóknak.

Most álljak elő panaszommal?

Talán vak is, talán nagyot hall.

Vele milyen nyelven pereljek?

Tán nem is érti ezt a nyelvet.

--

De szólala: – Tudom, hibás vagyok!

Öreg szemem Terád nem jól vigyázott!

Cserbenhagytak kerúbok, angyalok,

s minden hatalmamnál nagyobb a gyászod.

De messze tőlem rontás, ártalom:

nem szántszándékkal mértem rád csapásod.

Múljék szívedből vád és fájdalom,

felejts s lásd újra szépnek a világot! –

--

Ahogy felnéztem, hirtelen reám

nagy, langyos cseppek estek,

eláztatták a gyászruhám,

szemlátomást száradt s fehéredett meg.

Az Isten sírt s elrejté szemeit,

s én sírva hulltam ott előtte térdre,

gyászkendőm odanyújtottam feléje:

hadd szárogassa fel a könnyeit!”