Kis lányom Zoé

Csendes volt a ház nélküled,

az órák lassan teltek el.

Szívem minden percben ott volt,

ahol te voltál, kicsi jel.

Fehér falak, halk imák,

éjszakák, mik nem értek véget.

Erős voltam, mert te voltál

minden gondolat, minden lélegzet.

Nélküled tanultam várni,

félni, hinni, talpra állni.

Zoé, te vagy a fény az éjben,

a remény a legnagyobb sötétben.

Egy év csoda, könny és hit,

minden harcot érted vitt.

Zoé, szívem mindig tudta,

hazatalálsz majd hozzám újra.

Kórházi fény, halk gépzaj,

én pedig messze tőled.

De minden dobbanó szívverés

csak azt suttogta: küzdj még.

Nem láttam mosolyod napokon át,

de éreztem, hogy hívsz engem.

És minden könny, amit elrejtettem,

csak erősebbé tett bennem.

Te tanítottál remélni,

akkor is, mikor fájt élni.

Zoé, te vagy a fény az éjben,

a remény a legnagyobb sötétben.

Egy év csoda, könny és hit,

minden harcot érted vitt.

Zoé, szívem mindig tudta,

hazatalálsz majd hozzám újra.

Ha majd egyszer megkérdezed,

miért voltam mindig ilyen erős:

elmondom, hogy te tanítottál meg

soha fel nem adni, hősöm.

Zoé, most itt vagy végre,

a karomban, biztonságban.

Az első év nem volt könnyű,

de együtt győztünk minden harcban.

Egy év csoda, csak a kezdet,

előtted az egész élet.

Én itt leszek minden napon,

feltétlen, örök szeretetben.

Aludj el most, kis csodám,

a világ vár rád, Zoé.