Füst száll az égen

Füst száll az égen, égek belül,

A múltad bennem még mindig feszül.

Hazudtál szépen, mosoly mögött,

De én már rég nem vagyok kötött.

A szívem darab, de lüktet még,

A nevem nem suttogja a sötét.

Felállok újra, minden után,

Mert nem vagy több, csak egy szürke hazugság.

Nem törsz meg, hiába vágysz rá,

A lángom nem alszik el mára.

Üvölt a hangom az éjbe ki,

A sebem nem vérzik, csak edzi ki.

Nem törsz meg, nem vagy már vihar,

Csak egy emlék, ami szélben kihal.

Minden hazug szó most visszacseng,

A tekinteted már nem hat meg engem.

Fényt hordok ott, ahol árnyék volt,

Te csak egy árny vagy, ki már nem olt.

Kezem ökölbe, torkomban düh,

Megtanultam, hogy nem lesz bűn

Élni tovább, nélküled,

Most már én írom a végemet.

Nem törsz meg, hiába vágysz rá,

A lángom nem alszik el mára.

Üvölt a hangom az éjbe ki,

A sebem nem vérzik, csak edzi ki.

Nem törsz meg, nem vagy már vihar,

Csak egy emlék, ami szélben kihal.

Tépj szét még egyszer, próbáld meg,

A romok közt is leszek ember.

A hamuból újra születem,

És többé már nem félek semmitől sem.

Nem törsz meg! Nem, nem törsz meg!

Én döntöm el, hogy ki vagyok meg.

Üvölt a szívem, nem némul el,

Most én vagyok, ki tűzben felel!