[1. Versszak] A fű még smaragd zöld, az ég meg tiszta kék,A tó tükrében úszik még az ég.Azt hittem, a Nap csak nekem integet,S a szél suttogja el a legszebb éneket.A kavicsok gyémántok voltak a porban,És hittem, hogy minden és mindenki pont a maga helyén van.
[2. Versszak] De a kerítés mögött a kert már nem vidám,Görnyedt hátú árnyak járnak az utcán.Látom a maszkokat, miket az arcukra vonnak,S a mosolyokat, amik az idő múltával megkopnak.A színes lufik belseje csak üres levegő,S az ígéret nem más, mint szertefoszló felhő.
[Refrén] Állok a küszöbön, s a világ tágulni kezd,hol minden új válasz egyre nehezebb lesz.Látom a réseket a csillogó mázon,S fázom ezen a furcsa, jéghideg világon.Nem akarok felnőni, ha ez az az út,Hol a tiszta forrásból csak keserűség jut.
[3. Versszak] A felnőttek szavai, mint a kusza pókháló,Minden mondatuk mögött ott egy rejtett gondolat.Pénzről beszélnek, s az időről, mi egyre csak fogy,S a szemükben a fény már régen nem ragyog.Azt mondják, ez a rend, s így kell élnem majd,De én csak a csendet hallom, és a halk, szomorú sóhajt.
[4. Versszak] Rájöttem, a szeretet sokszor csak puszta üzlet,S a barátság falai kártyavárként dőlnek.Az összefüggések, mint láncok feszülnek,S az álmok a valóság súlya alatt elvesznek.Mindenki siet, de senki nem ér oda,Elfogy a mágia, elillan a csoda.
[Refrén] Állok a küszöbön, s a világ tágulni kezd,hol minden új válasz egyre nehezebb lesz.Látom a repedéseket a csillogó mázon,S fázom ezen a furcsa, jéghideg világon.Nem akarok felnőni, hisz ez az az út,Hol a tiszta forrásból csak keserűség jut.
[5. Versszak] A játékaim sarokba dobva várnak,Már nem nyitnak kaput a tündérvilágnak.Már értem a harcot, a dühöt és a vágyat,Mely romba dönt minden békés, puha álmot.A tükörbe nézek, s egy idegen arcot látok,Aki végleg elfelejtette a régi imákat.
[6. Versszak] Inkább maradnék itt, a küszöbön innen,Hol még hinni tudok az igaz mesékben.Mert felnőttnek lenni csak annyi, mint magányosnak lenni,Hol a szív jéggé fagy, s kővé mered.Kicsi maradok, elrejtem a lelkem,Hogy ebben a kemény, kietlen világban ne kelljen elvesznem.
[Refrén] Állok a küszöbön, s a világ tágulni kezd,hol minden új válasz egyre nehezebb lesz. Látom a réseket a csillogó mázon,S fázom ezen a furcsa, jéghideg világon. Nem akarok felnőni, ha ez az az út,Hol a tiszta forrásból csak keserűség jut.
